Megismerni Isten szívét

Megismerni Isten szívét

2020. június 16., kedd

Allahot kerestem, Jézusra találtam (részlet) - Nabeel Qureshi


" Miért nem öltél meg? - perlekedtem Istennel végső elkeseredésemben. - Jobb lett volna, ha kioltod az életemet abban a pillanatban, hogy hinni kezdtem benned. Akkor a családom soha nem tapasztalta volna meg, mit jelent az elárultatás. Ez sokkal rosszabb számunkra, mintha meghaltam volna. Ha elvesztettem volna az életemet, legalább az egymás iránti szeretetünk megmarad. Legalább örökre megmaradt volna a családunk egysége. Miért, Uram?

Abban a pillanatban, életem leggyötrelmesebb pillanatában történt valami, ami felülmúlta minden teológiai ismeretemet és képzeletemet. Mintha Isten előkapott volna egy hangosbeszélőt, és belekiabált volna a lelkiismeretembe. Egész lényem rezonált arra a mondatra, amit hallani véltem:

- Mert ez nem rólad szól.

Tátva maradt a szám a meglepetéstől. A könnyek, a zokogás, a remegés - minden abbamaradt. Mozdulni sem bírtam, mintha áramütés bénított volna le. Körülbelül tíz percig képtelen voltam felállni a székről, még a számat sem tudtam becsukni.

Isten újra életet lehelt belém. Amikor ismét meg bírtam mozdulni, a bánatom elmúlt, nem éreztem semmiféle szomorúságot. A kínok és az önsajnálat közepette elmondott imádság szavai múlttá váltak. Felálltam, kimentem a lakásból, és éber figyelemmel bámultam mindent: a fákat, az eget, még a lépcsőt is, amin álltam.

Új megvilágításban láttam a világban rejlő lehetőségeket. Színes lencsén keresztül néztem a világot egész életemben, és ezt a szemüveget most levettem. Minden másnak tűnt, és szerettem volna tüzetesebben is szemügyre venni a dolgokat.

És akkor szemembe ötlött valami, amihez hasonlót számtalanszor láttam már az életemben: lelépett egy ember a járdáról, és átment az utcán, az orvosi egyetem irányába.

De nem csak azt láttam meg, hogy átkelt az utcán. Fogalmam sem volt, ki lehet az az ember, de tudtam, hogy drámai a sorsa: tele van küzdelmekkel, megromlottak az emberi kapcsolatai, az önbecsülése megrozzant. A világ a fajfejlődés selejtjének tekinti, és valahol mélyen ő is annak gondolja magát: a vak véletlen melléktermékének. Nincs célja, nincs reménye, nincs értelme az életének, talán csak az, hogy minél több élvezetet tudjon kisajtolni a napjaiból. És miközben az élvezeteket vadássza, bűntudatot és fájdalmat érez, ami miatt aztán még inkább ráhajt az élvezetekre, és ez még több bűntudathoz és még több fájdalomhoz vezet. Miközben igyekszik mindezt szépen elpalástolni, fogalma sincs, hogy léphetne ki a mókuskerékből, hol találhatna valódi reményt.

Egy embert láttam, akinek arra volt szüksége, hogy tudja, Isten megmentheti, megválthatja, hogy Isten már meg is váltotta. Ennek az embernek tudnia kell Istenről és az ő erejéről. Hallott-e róla?

Tud-e arról, hogy Isten már a világ kezdete előtt szerette őt? Isten a világmindenség mérhetetlen hatalmasságát meghaladó erőfeszítéssel minden figyelmét arra fordította, hogy azt az embert megteremtse, majd kijelentette: "Te az én gyermekem vagy. Szeretlek."

Vajon tudja-e az az ember, hogy Isten éppen olyannak teremtette őt, amilyennek Ő akarta, és hogy minden hajszálát és élete minden percét számon tartja? Isten nagyon jól tudta, hogy azokat a kezeket, amelyeket Tőle kapott, az az ember arra fogja használni, hogy ellene vétkezzen, hogy a lábakat, amelyeket Ő adott neki, arra használja majd, hogy elfusson előle. Mégis ahelyett, hogy megtagadta volna tőle ezeket az ajándékokat, még a legdrágább ajándékot is neki adta: az Ő fiát.

Vajon tudja-e az az ember, hogy Isten érte jött el ebbe a világba, hogy helyette szenvedjen? Éppen azok az emberek fogadták veréssel és ökölcsapással, akiknek a megváltásáért jött, úgy megkorbácsolták, hogy cafatokban szakadt le a bőre, aztán kezét-lábát átszúrták, meztelenül fára szegezték, hogy megszégyenítsék. Megnyúzott hátát minden lélegzetvételénél végigkarmolta a szálkás fa, míg az utolsó leheletével be nem fejezte a küldetését, hogy megmentsen minket, és biztosítsa számunkra a vele való örök életet.

Vajon tudja ezt az az ember?

Persze hogy nem tudja. Nekünk kell elmondanunk neki.

Miközben henteregtem az önsajnálatban, és csak magamra figyeltem, megfeledkeztem arról, hogy az egész világnak, több milliárd embernek fogalma sincs arról, hogy kicsoda Isten, hogy Ő milyen nagyszerű, és milyen csodákat tett értünk. Ők azok, akik igazán szenvedtek. Nem ismerik Őt, aki a reményük, aki a békéjük, és aki minden értelmet felülhaladó szeretettel szereti őket. Nem ismerik az evangélium üzenetét.

Miután Jézus az alázatos élete és szörnyű halála által bebizonyította, hogy szeret minket, így szólt: "Ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást!" (János 13, 34) Hogy tarthatnám magam Jézus követőjének, ha nem vagyok hajlandó úgy élni, ahogy Ő élt? Ha nem vagyok kész úgy meghalni, ahogy Ő meghalt? Szeretni azt, akit senki sem szeret, és reményt adni a reménytelennek? Ez nem rólam szól. Ez Róla szól, és arról, ahogy az Ő gyerekeit szereti.

Most már tudom, mit jelent követni Istent. Azt jelenti, hogy az Ő Lelkének, a kegyelem és a szeretet Lelkének bátorságával megyek előre, azzal a szilárd bizalommal, hogy örök életet adott nekem az Ő Fia által, és örök célt, hogy hirdessem és dicsőítsem az Atyát.

Rátaláltam Jézusra."